Hello megint!

Most kivételesen nagyon jó kedvem van, de csak mert holnap hétfő és megint lehet tanulni, korán kelni és szenvedni. Bocsánat ma nagyon cinikus hangulatban vagyok... Nem, igazából ma voltam kint fényképezni. Ez mindig felvidít és életkedvet ad. Imádom csinálni, nélküle már régen nem lennék. Most megint kicsit jobban érzem magam, összeszedtem magam lelkileg, a Valentin- nap és a forever alone hangulat nem éppen könnyített a pánikrohamomon. Na de mindegy is, most éppen büszke vagyok magamra, ugyanis tegnap sütöttem a kedvenc sütimet vagy tortámat, nevezze mindenki úgy, ahogy akarja. Szóval életem első sütése, bénáztam az elején, de anya segített. Nos Apfelmus tortát csináltunk, ami alul sima tészta, utána jön egy vékonyra vágott alma réteg és rá jön az alma turmix fahéjjal és vanília pudinggal, ezt még megspékeljük tészta darabkákkal a tetején, amitől ropogósra sikerül. Jaj most összefutott a nyál a számban.

Szóval a fent lévő kép valami hasonlóan néz ki, mint az én süteményem, amiből nem ettem egy falatot sem!

Igen, kibírtam. Ebédre csak egy kis szeletke natúr csirkemellet és párolt zöldséget ettem, éhes voltam még, mikor a családom többi tagja nekiállt falatozni a sütikémet, de végignéztem és kibírtam! Olyan keménynek és sérthetetlennek érzem magam, mint még soha. Aztán délután elmentünk sétálgatni egy kicsit, közben fotózgattam és utána pedig olyan hat óra körül vacsiztunk, nem ettem sokat, csak egy fél szeletke magvas zsömlét sajttal. Utánanéztem a kalóriatáblázatban és tényleg minimális. Na de most jön a feketeleves. Leültünk skypeolni a mamámékkal és öcsém szobájában volt valami cukorbevonásos mandula. Nem számoltam, mennyit ettem belőle, de megettem. Most csinálhatok megint 50 felülést, mire lemegy vagy bekaphatok egy hashajtót. 

A nagy siker ellenére ma ebédnél úgy éreztem elsírom magam. Mikor néztem, hogy a szüleim és az öcsém milyen jó ízűen eszi már a második vagy harmadik szelet sütit sikítva elrohantam volna, hogy én miért nem ehetek?! Miért kell így élnem az életemet, hogy nem ehetek azt, ami jól esik és annyit, amennyit a kedvem tartja. Elborzaszt a gondolat, hogy így kell leélnem a hátralévő életemet. Diétákkal, mértéktartással, kimerítő tornákkal és gyakorlatokkal... Sosem élhetek majd teljes életet, mert mindig ott lesz a kövérségem, ami minden egyes étkezésnél és minden egyes reggel pirosan villódzani fog, hogy "Figyelj rám, én itt vagyok, ne feledkezz meg rólam!"  Ez olyan, mint egy fogyatékosság. Nem tehetsz róla, ilyennek születtél, de ellene sem tehetsz, mert ha koplalsz akkor is ugyanúgy fogsz kinézni, mint előtte. A bingékről meg inkább már had ne is beszéljek... Beletörődtem a sorsomba, de azért még dolgozom azon, hogy tűrhetőbben nézzek ki. Szóval ez az én világom és gondolom van rengeteg sorstársam, azt javaslom mindenkinek, hogy SOHA, de SOHA, SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT ne gondoljon arra, hogy nem elég szép és nem elég sovány. Fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk, mert mindenki gyönyörű, csak más módon. Én ezt már a kétségbeesésem csúcspontjáról mondom Nektek, akik most olvastok, mert én már nem tudok kijönni innen és őszintén szólva nem is szeretnék, de azok, akiknek még van más út, kapcsoljanak menekülőre. 

És zárásként egy kép, ami tökéletesen visszaadja azt, amit én minden nap fürdésnél és reggel öltözködésnél látok. Borzalmas, igaz? Tudom...